Kultúrkukac

nekrológ

Mélyen tisztelt publikum!

Ha tetszik, ha nem, most leszámolok veled! Íme valami, ami talán a lényegre világít:

Mondd meg nekem, mivé leszel?

Elhullasz, vagy elgurulsz,

semmivé foszlasz,

az éterrel azonosulsz...

Bágyadt kis könnycsepp, lecsöppen, felitatod.

Nem leszel egyedül soha,

elkísér majd utadon.

Fájdalmas levelek, száraz kórók,

mit ér a művészet, ha úgy is tarló?

Rímekbe foglalod,

kínodat oktatod,

és a végeredmény csak egy apró dolog.

Vers, napló, blog vagy nekrológ,

egyre mennek,

ha ékes lírai formába öntve tálalod.

Nem marad más, csak az üres szavak,

mögöttük kongó éles fémes hang:

mázba öntött lírai ömlengés,

ami elfedi a lényeget.

Hogy mi ez és honnan van, az lényegtelen. Csak egy ékes bizonyítéka annak, hogy az írással bármit elérhetünk. Ez a blog egy kukac blogja, aki kedves, figyelemfelkeltő módon, néhány poént beletűzdelve elmondja pár érdemesnek vélt programról a véleményét. De tulajdonképpen mi is lenne a blog lényege? Írjak valakiknek, akik nem ismernek, írjak úgy, hogy jónak találják, amit írok vagy írjak egy naplót, ami szórakoztató vagy vitafórumot, ahol a sok álneves Hűbelebalázs majd jól megmondhatja a véleményét valamiről, amihez nem ért, és mindezt büntetlenül, mert még számon sem kérhetik?

Hát akkor tisztázzunk valamit. Először is töredelmes módon elnézést kérek a gyerekes félrevezetésért. Kukacok nincsenek, nem is lesznek, és érthető módon nevetséges a dolog, hiszen a blogban és a bejegyzésekben is fel van tüntetve a nevem.

Másodszor is bocsánatot kérek a versenybizottságtól, hogy az idejüket raboltam. Én írni szeretek, írni mindenről, írni magamnak, vagy akár másoknak. Blogot írni nekem feladat. Kipróbálta, de terhes dolog. Mindig is utáltam a naplóírásokat, és egy eseményt ajánlani valakinek a blogon, olyan mintha ezt keresztezném egy kötelező házi feladat írásával. Így még egyszer töredelmesen a bocsánatukat kérem, hogy még az én blogomat is olvasniuk kellett néha napján.

Egy igen bölcs tanárom azt mondta, hogy bármi, ami csupán azért készül, hogy élményt nyújtson és feltöltsön minket, két lábon járó zombikat giccs. Nem más, csak hazugság, ámítás, mézesmadzag, amit unós untalan elhúznak az orrunk előtt. Csak úgy szabadulhatunk meg tőle, ha felszámoljuk magunk között a látványvalóságot, és szembenézünk a rideg élettel.

Én úgy döntöttem, hogy felszámolom a giccset az életemben, és ezt elsőként ezzel a bloggal teszem. Nem mondom azt, hogy nem írok többet blog jellegű felhasználótérbe, de nem fogom többé ezt úgy tenni, hogy mázba burkolom, és remegve átadom, attól tartva, hogy nem tetszik majd az olvasóknak. Amit írok, azt csak az írás kedvéért teszem, mert szeretem, mert kifejezhetem vele magam magam számára, és nem azért, hogy pályázatot nyerjek, vagy bárkinek is megfeleljek.

Ezzel búcsút intenék kultúrkukac igen rövid pályafutásának, és visszavonulnak a rideg valóságba.

A gazda

szabadság szárnyán

Csemege a könnyűzene rajongóinak.

November 8-án az A38 fedélzetén lép fel Hrutka Róbert új formációja. A csapat friss erővel hódítja közönségét. Májusban debütáltak a Millenáris Teátrumban, és azóta feltarthatatlanul szárnyalnak, egyre nagyobb rajongótáborral maguk mögött.

Hrutka Róbert aktív tagja a magyar zenei életnek. Számos reklámzene és soundtrack fűződik a nevéhez, de legtöbbünknek J&R párosról lehet ismert. Bizony, nyolc hosszú éven keresztül alkottak együtt Jamie Winchesterrel és kis csapatukkal, olyan slágereket hagyva maguk után, mint az It's your life, One way to heaven vagy a Take me home. De sajnálatos módon tavaly novemberben elváltak az útjaik. Jamie a keményebb hangzást választotta, és egy igen ütős és fiatalos lendületű rockbandát hozott össze.

Hrutka Róbert sem tagadta meg magát. Új lemeze, a Szabadságvírus csodálatos dallamokkal kerít mindenkit hatalmába. De nemcsak a húrokat pengeti, hanem magához ragadta a mikrofont is. Korábban nem hallhattuk énekelni, én személy szerint legalábbis csak egy dalt hallottam tőle: a Nélküled-et. Bevallom, nagy kedvencem lett. Robinak nemcsak a zenei érzéke kifinomult, de hangja is egyedi, és csodálatos zenei alázat és őszinteség sugárzik az előadásából.

Új lemezét leginkább talán az a szabadság ihlette, ami szerzőtárs nélkül adatott meg neki. A dalok többsége ezen téma köré csoportosul. Megtalálhatók líraibb számok és igazi "energiabombák" is. Az igényes muzsikát pedig csak az előadás múlhatja fölül. Dely Domonkos és Galambos Zoltán, a régi zenekar tagjai a jól ismert alkatrészek a gépezetben, akiket remekül kiegészítenek az új és régi-új tagok: Fehérvári Attila, az igen tehetséges basszusgitáros, Kalmus Felicián, igen egyedi hangzást adó elektromos csellójával, és Borlai Gergő, aki megkérdőjelezhetetlenül a legjobb dobos, akit valaha hallottam.

 

A megváltás közelében

Üdv!

Tegnap szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, de a fáradság legyőzött és csak az ágyba sikerült bezuhannom, mielőtt elaludtam volna. Na de a személyes megjegyzésektől megkíméllek titeket, és inkább egy figyelemre méltó kiállítást ajánlanék nektek.

Már régóta fájt a fogam erre a kiállításra. Ennek nincs is jobb bizonyítéka, mint, hogy képes voltam hét órát vonatozni érte. Biztos láttátok már kiplakátozva a Messiásokat, ami a debreceni Modem-ben nyílt a nyár végén. Nem kis erőfeszítésébe tellett a múzeumnak, hogy összehozza a nagyszabású eseményt. A kiállítótérben 200 műalkotás tekinthető meg, köztük olajfestmények, szobrok, installációk, fotográfiák és videófeltvételek. 114 külföldi és 87 magyar művész munkája került a gyűjteménybe, nagy része külföldi múzeumok tulajdona. Olyan nevekkel csalogatják oda a látogatót, mint Edward Munch, Salvador Dali, Serrano, Mapplethorpe vagy Chagall, a teljesség igénye nélkül. Épp ezért arra számítottam, hogy  nagyobb lesz a füstje, mint a gőze. De csalódtam, kellemesen:)

Meg kell állapítanom, nagyon jól megszervezett, érdekes és meglepetésekkel teletűzdelt kiállítást tekinthettünk meg. Először is nem kronológiai sorrendben kerültek bemutatásra a művek, érthető módon. Egyedi tematikát követve négy teremre osztották őket a következő témákat követve: Miféle test adatott nekünk?, A halott ember, A történelem ígérete és A megváltás keresztje. Kezdjük az elején.

Miféle is az emberi test? Ez leginkább egy könnyed bevezetőnek tűnt. Volt itt Picasso, Rodin, Moholy-Nagy, Miro és egy igen meglepő, mégis lenyűgöző szobor: Marc Quinn Szfinx-e. A kicsavart pózú, mégis szinte légiesnek tűnő nőalak, Kate Moss arcával valóban a titokzatos mitikus figurára emlékeztetett. Innen egy igen különös és egyedi művészeti stílusú képek következtek. Gorczyza nem mindennapi fotográfiának segítségével egyszerre láthattunk anatómiai felvételeket és műalkotásokat. A művész egyedi technikával világítja meg a testrészek belső szerkezetét, megmutatva, miféle is az emberi test.

A Halott ember. Nos ez már egy velősebb terem. Befelé haladva egyre több a bizarr videó felvétel, installáció, vagy performance-okat megörökítő felvétel. Ezzel párhuzamosan egyre több a rémüldöző vagy kétségbeesetten és leginkább értetlenül bámuló ember. A foszforeszkáló koponyák csak ízelítőnek voltak a bécsi akciócsoporthoz és Hermann Nitsch munkájához képest. Egy elkülönített kis helyen láthatjuk a fotográfiákat és felvételeket, amik bővelkednek a véres részletekben. Nem kevésbé meglepőek a videóinstallációk, vagy az a részlet, amit Marina Abramovic performance-ából tekinthettünk meg. Ide érve már igen sokan nevetgéltek vagy botránkoztak meg körülöttünk. De erről majd a végén.

A történelem ígérete és a Megváltás keresztje a materiális dolgokról a transzcendentális felé haladnak. Rövid áttekintőt kapunk azokból az álmegváltókból, akik a történelem során különböző ideológiák zászlaja alatt vezérelték népüket a megváltás felé. Provokatív és fajsúlyos témákat ábrázoló alkotások között láthatjuk Dózsa György szobrát, Bluenoses és Ország Lili kollázsait, valamint egy igen meglepő és csodálatos festményt, aminek sajnálatomra nem emlékszem a szerzője, csak a címére: a 12-es szám. A képen tizenkettő koporsóban tizenkét halott látható, köztük Krisztus is. Sajnos semmilyen felirat vagy magyarázat nem található a kép mellett, így idegenvezető nélkül szinte lehetetlen kitalálni, hogy kik vannak a képen.

Megváltás keresztje alatt se szeri se száma a keresztre feszítéssel foglalkozó képeknek. Mégis egy fotográfia mindegyik festményt felülmúlta. Elfogult vagyok, azt hiszem, de Serrano Piss Christ-je ámulatba ejtett. Ránézésre egy keresztet látunk, ami valami csodálatos, aranyos vöröses anyagban úszik. Aki viszont a háttérinformációkat is ismeri azon csodálkozhat, hogy lehet valami ennyire csodálatos, ami más közegben igencsak undorító tud lenni. A nem mindennapi látványt nyújtó anyag ugyanis vér és vizelet elegye. Itt persze felmerül a kérdés: meg kell botránkoznunk a látványon, mert tudjuk, hogy mit is látunk valójában, vagy álmélkodjunk a csodálatos látványon, amit tudatlanságunkban elkápráztat minket.

Szumma szummarum a kiállítás hihetetlen élményt nyújtott. Nem azért, mert láthattuk a legnagyobbak nem feltétlenül legnagyobb alkotásait, hanem azért is, mert olyan korábban ismeretlen művészek tevékenységével ismerkedhettünk meg, akik igen figyelemre méltó tevékenységet folytatnak. 

Csak apró megjegyzés a végére. Engem elszomorít és felháborít is részben az, ami a kiállításon a művek közelében látható. A tisztelt publikumra gondolok, de nem szemrehányó akarok lenni. Nem a közönség hibája, ha nem érti, egy művész mért hulahoppozik olyan karikával, ami tele van tövisekkel és csupa seb lesz tőle a teste, vagy mért belez ki állatokat egy művész és helyezi el őket mások testén, miközben krétával különböző alakzatokat rajzol köréjük. A múzeumoknak tudomásul kéne venniük, hogy a kortárs művészetet nem lehet megérteni pár feliratból, vagy a képek alá írt szerző és műcímekből. Sokkal több van mögöttük, mint egy megrendelésre készült reneszánsz alkotások, vagy Michelangelo freskói mögött. Nem utóbbiakat akarom lebecsülni, de azokon a képeken még kézzel fogható a szépség. Teljesen más céllal készültek, mint a mostani performance-ok vagy installációk.

De természetesen nemcsak a múzeumoknak kellene több információval szolgálniuk. Nekünk is tudomásul kéne vennünk, hogy a régi, hagyományos értelemben vett művészet már nem létezik. A körülöttünk lévő világban nincs többé olyan szépség, ami ábrázolható lenne. Nem festenek már csodaszép tájképeket, vagy megrendelésre portrékat. A cél az, hogy a valóságot ábrázolják, hogy felnyissák a szemünket, hogy elmondják, ők hogyan látják a világot, hogyan gondolkodnak, mit éreznek. Nemcsak szépen akarnak festeni, hanem gondolkodnak is, gondolatokat fejeznek ki, amit nem tehetnek mindennapi módon. Sajnos a médiának köszönhetően az ingerküszöbünk olyan magasra emelkedett, hogy már csak csonkításokkal, véres boncolásokkal, vagy olyan meglepő és rémisztő cselekedetekkel tudják sokkolni a nézőket, mint az önkorbácsolás vagy ha áramot vezetnek a fejükbe. Látszatra ezek eszement cselekedetek, olyanok, amiket épeszű ember soha nem tenne meg. De még sincs jogunk kinevetni őket, még ha zavarunkban is tesszük azt. Meg kell próbálnunk elfogadni, amit látunk, és elfelejteni azokat az elvárásokat, amiket általában a művészettel szemben támasztunk. Ne csak nézd a képet, de tanuld meg látni is! 

A kiállítás decebmer 31-ig megtekinthető. Aki a közelben jár, érdemes útba ejtenie.

Nosztalgia és mélázgatás

Üdvözlet a romok mögül!

Igen, tényleg olyan a szobánk, mint egy romhalmaz. Ugyanis némi lakberendezés után a szekrények felmondták a szolgálatot. Az újakat viszont még nem sikerült meghódítani. Így jelenleg van egy nagy polc, amin az övek és a sálak hevernek. egy halom könyv, ami feltornyozva áll a radiátor előtt, két pici szekrény, ahova a törhető dolgokat tettük, és egy selejt sarok, ahova az összes többit. De be kell vallanom, egyre otthonosabban érzem magam ebben a felfordulásban. Minden látható helyen van, minden elérhető, csak azt nem tudom, hogy hol keressem őket.

Átmeneti életemben az átmeneteken töprengtem. Folyton csak utazunk valahova, átmegyünk egyik helyről a másikba, egy betegségből ki, a másikba be, nem sűrűn van időnk arra, hogy megállapodjunk. Időközben magunkkal hurcoljuk az emlékeinket, és ennek mi is lehetne jobb hordozója, mint a fotográfia.

Az asztalomon van egy kép a macskámról, édes cica, csak másfél éves. Kukacok sem élnek sokáig, de a macskák valóban halandó lények. Dédnagyanyja négy évig bírta, anyja már öt éves, de tizenkettőnél többet csak ritka körülmények között húznak ki. Egy évtized múlva ő is csak egy emlék lesz, aki egy fotóról fog az eszembe jutni.

A falon egy tabló a barátaimról. Nem olyan rég ki kellett cserélnem pár képet, egy barátság megszakadt végérvényesen. A képpel szimbolikusan eltüntettem az életemből, még az emlékét is "kitöröltem".

Jogunk van hozzá, hogy így rendelkezzünk az emlékeink felett? El tudunk valamit tüntetni, vagy meg tudjuk-e őrizni egy másolat segítségével? Nagyon filozofikusnak tűnhet a kérdés, de koránt sem az. Filmekben is sokszor játszadoznak a képekkel. Ha szakítanak a szerelmesek, eltépik közös fényképüket. Ha hiányzik a nemrégiben elhúnyt szeretett lény, hogy nagyon magasztosan fejezzük ki magunkat, akkor elővehetjük a képét és nézegethetjük. Ennek kicsit fonák esete Harry Potter varázslóvilága, ahol a képen tovább élnek az emberek. Azonban akik olvasták már a regényeket, bizonyára emlékeznek arra a szívszorító jelenetre (ami természetesen a filmből kimaradt...), amikor Harry a varázstükörben hívogatja meghalt kereszt apját. Választ sajnos nem kap a pici Potter-fiú, nagy bánatunkra. De ez is mutatja, hogy a varázsvilág sem képes csodákra.

A fényképek másik funkciója, amire remek filmes példám is van a bizonyítás. Antonioni Nagyításánál remekebbet nem hoztak még létre. A megszállott és igencsak beképzelt fotós rábukkan egy bűntényre. De a negatív elvesztésével elveszti az egyetlen bizonyítékot is. Nem marad más, csak egy felnagyított paca, ami tulajdonképpen semmit nem árul el arról, hogy ott valójában egy hulla hevert.

De legyen szó bizonyítékról, vagy csak egy emlékről a fényképek ráébresztenek minket egy igen aprócska, de nem túl elhanyagolható tényezőre: halandó lények vagyunk. Egy átmenetben élünk, egyfajta átutazásban, ahol mindig megváltozik a környezet körülöttünk, megváltoznak az emberek, ami a birtokunkban van, amit tudtunk, vagy bizonyosnak véltünk. Nekünk pedig nem maradnak mások, csak az emlékeink. Átrendezhetjük őket, eldobhatjuk, vagy kiragaszthatjuk, de jobb szembenéznünk vele: pár évtized múlva mi is csak emlékek leszünk egy porosodó papírlapon.

Éljen október 23! De miért is?

Szép jó estét Mindenkinek!

Sokat gondolkodtam azon,vajon miről is írjak nektek, de az alkalom mindig adja magát. Ez esetben a nemzeti ünnepre gondoltam, ami megfelelő lehetőséget ad arra, hogy kicsit elgondolkodjunk rajta: mit is jelent, és mit is kellene jelentenie október 23-ának számunkra.

Nem akarok sem történelem órát tartani, sem aktuál politizálni. Vegyük banálisan a dolgot. Kár lenne tagadni, hogy október 23-a a legtöbbünknek csak egy újabb szabad napot jelent. Egy nap, ami, ha szerencsés esetben hétköznapra esik, meghosszabíthatja a hétvégénket, megszabadít a kellemetlen óráktól a suliban, vagy egy újabb, monoton naptól a munkában.

Mások számára az emlékezés napja. Gondoljunk itt azokra, akik 1956-ban aktívan részt vettek az eseményekben vagy szemtanúi voltak azoknak. Persze többségüknek csak akkor jelent történelmi eseményeket, ha megfelelő helyen voltak. A vidékiek nem éltek át túl sok élménydús napot.

De tulajdonképpen mit is ünnepelünk ezen a napon? Természetesen az '56-os forradalmat és a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltását. Miért nem jelent ez tulajdonképpen senkinek mégis semmit, ha ez adja meg a legitimációt országunknak és a politikai apparátusnak is?

Az egyetemen sokféle dologról lehet hallani, de meglepő módon épp az egyszeri büfészakok azok, amik lényegbevágó információkkal szolgálhatnak a mindennapi élet megértéséhez. Elég ha pár apró részletet szemügyre veszünk, és rájöhetünk, miért is tartunk ott, ahol tartunk ma.   

Elsőként nézzük az ünnep egyik legfőbb szimbólumát. Egy igen intelligens tanárom világított rá erre az "apróságra". Igaz, nekem a tankok jutnának elsőként az eszembe, de meglehet, ennek inkább a legutóbbi ünnepi tüntetés és sikeres tankbeindítás lehet az oka. 1956 jelképe a lyukas zászló. Ezt látni filmen is, legalábbis egyen biztos. Igaz, a jelenetet direkt ahhoz készítették, nem véletlenül. Ugyanis anno nem voltak lyukasak azok a zászlók. Nagyon is szép címer volt bennük: a Kossuth-címer. De mi is Magyarország jelképe? Hát bizony nem az. 1989-ben úgy döntöttek a parlamenti képviselők, hogy az egyszeri, érthető Kossuth-címer helyett, inkább a koronás változat mellett döntenek. Persze részben esztétikai oka is lehetett, hiszen, így mégiscsak jobban néz ki, meg amúgy is. Minden nép szeret visszatérni eredetéhez és őstörténetéhez. Miért is ne tennénk ezt mi is, Árpád fejedelemtől származó honfoglaló magyarok, akik büszkék vagyunk István királyunk honalapítására. Ezzel a laza csuklómozdulattal, azonban áthúztak minden legitimációs alapot, amit az '56-os forradalomból kaphatna. Már ha erre valóban szükség lenne...

Ennek igen prózai okai vannak. Ugyanis azt mondták anno: az '56-os eseményekre emlékezve, kiálltsuk ki akkor a köztársaságot. Így egybe is vontak két nemzeti ünnepet, ami jelentős spórolás az államkasszának. Viszont valahogy a harmadik köztársaság alapításának ünnepléséről mindig elfelejtkezünk. Hogy is ne tennénk, mikor ennyire távol kerül a két dolog, aminek elvileg egymást kéne erősítenie. Az 1956-os forradalom egy lázadás volt. Nem éltem akkor, és nincsenek is ismerőseim, akik mesélhettek volna róla. Az viszont tény, hogy a legutolsó szabad, önálló kormányhoz tért vissza. Ezért lett Kossuth-címer a zászlóban, az emberek kabátján, a plakátokon, az akkori fényképeken és rajzokon, egyszóval mindenhol, ahol a szabadságot akarták hírdetni. Ennek egy szimbólumnál sokkal nagyobb szerepe van. Hiszen a szimbólum szimbolizál valamit, hivatkozik valamire, ami az adott cselekedet, eszme vagy esemény alapját adja. Tehát a forradalom alapját a Kossuth kormány, az első önálló, független kormány adta.

Ezzel szemben, amikor a rendszerváltáskor hivatkozási alapnak '56-ot választották, és a nemzeti címerként a koronásat párosították hozzá többféle ellentmondásba ütköztek. Elsőként, nem akarták azt, hogy '56-hoz kössék, ezért is részben a másik címer mellett döntöttek. Viszont ugyanarra a napra tették, és ezért egyértelműen ennek a napnak az eseményeihez kötődik a rendszerváltás és a köztársaság is. Tudom elég zavarosnak tűnik, és nehezen is követhető. A lényege viszont az, hogy tulajdonképpen, mivel ezen a napon a forradalmat ünnepeljük, nincsen olyan alakalom, amikor a magyar köztársaságot ünnepelnénk meg. Ha pedig mégis, akkor az sem teljesen az, aminek látszik. A jelentések és a kontextusok keveredésének következménye, hogy minden évben csupán egy olyan összekuszált napot kapunk, amikor nem tudjuk, mit ünnepelünk és ez nem is zavar senkit. Hiszen kapunk egy olyan napot, amikor szabadok lehetünk, és kit érdekel, hogy e mögött hazugság áll, vagy bármilyen más érdek.

 

No limit

Sziasztok!

Szeretnék egy igen különös élményt, vagy inkább észrevételt megosztani veletek. Bevezetés helyett rögtön a dolgok közepébe vágnék.

A kiváltó „esemény” egy film volt, illetve az ahhoz kapcsolódó megjegyzések. Bár nálunk nem verték nagy dobra, és a mozik repertoárjában sem jelent meg, de bizonyára hallottatok már a Little Ashes-ről, a Dali-s filmről, ahogy említeni szokták. Ha máshonnan nem, onnan biztos ismerős, hogy a legújabb tinibálvány, Robert Pattinson játssza a fiatal festőt, és a történet nagy része Lorcához fűződő homoszexuális kapcsolatát ábrázolja. Természetesen hozzáteszik, hogy a forradalomról, ifjú művészek lelkes hadáról is szó lesz, akik a feje tetejére akarják állítani a világot, de ez igazából mellékes. A népszerűsítéshez elég a festő neve és sajátos életrajzi bemutatása szexuális érdeklődésének szemszögéből.

Sajnos ki kell ábrándítsam mindazokat, akik emiatt érdeklődtek a film iránt. Az ugyanis nem Daliról szól, hanem barátjáról, Lorcáról. Illetve talán a rendező sem tudta igazán eldönteni, hogy kiről is szóljon. Ezért úgy kezdi, mintha Dali életét mutatná be. De amint belép Garcia Lorca a képbe, rögtön az ő történetére váltunk, és Dali csak néha fonódik bele újra a történetbe. Leginkább csak közvetve, említés szintjén jelenik meg. Ez a kettős féléletrajz igen kuszává és elnagyolttá teszi a történetet, de Lorcáról azért mégis sikerül viszonylag teljes képet kapnunk.

Ami engem elgondolkodtatott, az egyrészt az, miért nevezik Daliról szóló filmnek, ha nem az ő történetét látjuk? Néhány válaszlehetőség: mert ő is szerepel benne, mert annak szánták, csak túl nagy falatnak tűnt, vagy mert egyszerűen így könnyebb eladni. De utóbbi esetben az a kérdés merül fel: Miért nagyobb művész Dali? Miért híresebb ő, vagy lehet jobban eladni az ő nevével egy filmet, mint Frederiko Garcia Lorcáéval?

Ez is könnyen megválaszolható. Az egyik legismertebb festőről van szó, akit leginkább őrültnek vagy zseninek tartanak. Úgy vélik tehetségénél csak pénzéhessége volt nagyobb, amit Éluardtól lenyúlt felesége, Gala csak tovább táplált. Elfolyó óráit mindenki látta már valahol, még ha nem is tudta, hogy az ő műveiről származnak, és sűrűn emlegetik a szürrealisták között is, bár valójában nem volt igazi képviselője az irányzatnak. De a nemi identitásáról nem sok szó esett eddig. Ezután egész biztos ez is Dali fő ismertetőjegyei közé tartozik majd: a zseniális őrült, aki imádta a pénzt és homoszexuális (vagy inkább biszexuális?) volt. Lorcáról ez nem újdonság, róla eddig is megjegyezték magyar órákon érdekességként.

Ekkor azonban egy újabb kérdéssor bontakozik ki, remélem még tudjátok követni. Egy film eladhatóságához kellett egy művész, aki szinte mindenki által ismert, és egy tulajdonsága, amire biztos mindenki felfigyel. (Ennek ellenére érdekes, nálunk mennyire nem lett népszerű.) A rendező valószínűleg elégedett lehetett magával, hogy létrehozott egy botránykeltő alkotást, és lerántotta a leplet a művészekről, kitárva magánéletüket. Mellesleg teletűzdelte a filmet apró, művészinek szánt részletekkel, és olyan hatásvadász részekkel, amik a giccs tetőpontját súrolják, és inkább nevetségesek, mint meghatóak. De mégis, min fog ez változtatni majd akkor, ha megnézünk egy képet, amit Dali festett, vagy elolvasunk egy verset, amit Lorca írt. Változtat ezen majd valamit az, hogy Lorca szerelmes volt egy férfiba, férfi létére? Másnak érezzük majd egy szerelmes versét, ha tudjuk, nem egy csodálatos nőnek, hanem Dalinak írta őket? Vagy azokat a festményeket, amin Dali Lorca homoszexualitására utal? Másnak látjuk így, mintha akkor látnánk először, mindenféle háttérinformáció nélkül?

Nem a szexuális vonzódáson akarok lovagolni, ez esetben épp ez emelődik ki, de a kérdés szempontjából lényegtelen. Ami engem érdekel, mennyire számít a művész élete, érzése vagy bármilyen személyiségi vonása abban, ahogy egy művet nézünk, vagy befogadunk? A gimis magyar órák a legjobb példák. Egy sémát mutatnak, megtanítják, melyik vers mikor keletkezett és nekünk meg kell tanulni azt, amit a tanár szerint a költő gondolt, amikor a verset írta. Elég nevetséges, és nem csoda, ha mindenki utálja a verselemzéseket.

Nézzük csak a magyar költőket. Elsőként vegyük Petőfit, a nemzet költőjét. Született 1823-ban, meghalt 1849-ben. Bár nem vagyok nagy matekos, de legjobb számításom szerint összesen 26 évet élt. Első verse 1838-ban keletkezett, 15 éves korában. Belegondoltatok már abba, hogy egy olyan költőt tartunk a nemzet legnagyobb költőjének, aki még alig nőtte ki a serdülőkort, amikor már meghalt? A versek nagy része csak szárnypróbálgatás, és valljuk be, kezdeti műveknek nagyon szépek, de igazi, nagy nemzeti költőhöz nem méltóak.

Vagy másik költőnk, Radnóti Sándor példája is elég szemléletes. Szegény, talán az egyedüli szellemileg és fizikailag egészséges, jó egzisztenciális háttérrel rendelkező költőnk lehetett volna, ha nincs rosszkor rossz helyen. Bár akkor talán alkotni sem tudott volna, de erről majd máskor. Radnótit szintén nagy magyar költőnek tartják, természetesen nem érdemtelenül. Nagyon értékes alkotásokat hozott létre, ezt nem vitatom. De nem azért kap vajon ekkora népszerűséget, mert zsidó volt és koncentrációs táborba került?

Mielőtt bárkit is megsértenék rövidre zárom fejtegetésemet. A kérdés, amit szeretnék felvetni, és amihez állatorvosi lónak használtam szegény költőinket az, hogy miért nem választható el a művészet valakinek a személyétől? Miért tartunk többre egy költőt azért, mert sokat szenvedett, vagy alacsonyabb rendűnek pusztán azért, mert homoszexuális volt? Nem teljesen mindegy, hogy ki hozta létre az alkotást, ha az valamit megmozdít bennünk?

A film talán egyik legértékesebb mondata szintén Dalitól származik: No limit. Azt hiszem, érdemes fontolóra vennünk, és alkalmaznunk ezt az útbaigazítást. A művészet nem a határokról szól, a leszűkített befogadói keretekről, amiken keresztül egy szemellenző mögül kellene szemlélnünk mindent körülöttünk. Nincsenek határok, csak amiket mi szabunk magunknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Édeskevés vagy inkább túl sok?

Halihó!

Havas eső. Ehhez mit szóltok? Az albérletünkben nincs fűtés. Kedves főbérlőnk úgy döntött, csak vasárnapra hívat szerelőt, addig oldjuk meg. Szemügyre vettük porosodó bútorait. Szép kis tüzet lehetne rakni a szőnyegén, amit el akart vinni, de nem tette meg, és az asztallapból, amit szintén el akart szállítani, de elfelejtette. Mi pedig melegedhetnénk a kanapéján, amit szintúgy el akart vinni, csak nem talált neki még helyet. Hát íme! Csupa olyan kacat vesz minket körül, ami valakinek valahol fontos, csak vagy megfeledkezik róla, vagy nem található még meg a számára megfelelő űr, amit betölthet az életében, vagy egyszerűen csak rosszkor van rossz helyen.

Bevallom kukacosan, egy regényt akartam ajánlani nektek és vitára invitálni azt, aki betéved a blogra. Azonban apró technikai problémák léptek fel. Mégpedig az, hogy a könyvet nem most olvastam, és nem emlékszem, hány fejezet is lehet. De ha most ettől az apróságtól eltekintetek, akkor mégiscsak megismertetnélek titeket a magyar irodalom egyik tavaly született gyöngyszemével. Hogy valóban gyöngyszem vagy inkább ganajtúró, azt az ítélőképességetekre  bízom.

Valószínűleg sokan hallottatok már Spiegelmann Lauráról. Bizony, az ő könyvéről lenne szó. Hogy az írói név mögött ki rejtőzik, azt nem tudni, de minden esetre el kell ismernem: zseniális megoldást választott. Először is létrehozott egy blogot, ami egy bizonyos Spiegelmann Laura szellemi termékeit tartalmazza. Itt olvashatók a könyv részletei is. Így a történet hitelessége bizonyos szempontból alátámasztott, hiszen a blogolvasó tekintheti egy valódi személy valódi naplójának, ami valós időpontokhoz köthető eseményekről számol be. (Még akkor is, ha csak egy író regényéről van is szó.) Aztán tesztelgette a közönséget kisebb rsézletekkel, fejezetekkel, kinek mekkora a tűrőképessége. Végül kiadta regényét, az Édeskevés című művet.

Itt lenne lényeges a fejezetek száma, amikre sajnos nem emlékszem. A könyv ugyanis jól szerkesztett mondatok egymásutánja. Méghozzá igen hosszú mondatoké. Minden egyes fejezet egyetlen, végtelenre nyújtott, vagy épp csak egy pár szavas mondat, amit a naplóíró egy lélegzetvétellel le tudott jegyezni. A mondatok címeket is kaptak, és a könyvecske szerkesztése is gondos utómunkálatokról árulkodik. Például a tangó és a walzer című fejezetek, amik a könyv második és utolsó előtti fejezetét alkotják, egymás párjaként mintegy keretbe ágyazzák főhősünk gyötrelmeit és szenvedéseit. De ne gondoljunk holmi erkölcsi tanmesére, vagy pórul járt, jobb sorsot érdemlő, kedves fiatal hölgyre, akit elhagyott az amúgy becsületesnek látszó pasija. Spiegelmann Laura legalább annyira áldozat, mint bűnös. Rá valóban igaz, hogy mindenki saját szerencséjének kovácsa.

 

Egy elzüllött fiatal lányt szállítanak a kórházba. Öngyilkos akart lenni, csak nem jött össze neki. Rátört a főbérlője, mivel nem fizette a lakbért. Neki még a halál sem jön össze. A barátja elhagyta, az a szemét disznó, azóta leszbikus lett, a férfiakat már nem bírja. Nem bírja sem a gyomra, sem a hüvelye, főleg miután a gomba befészkelte magát és kiterjedt egész testére. Az alkohol, jó barátja és a cigi, kis fűvel ízesítve pillanatnyi fájdalomcsillapítónak elmentek, de a pénz elfogyott és az ivócimborák is magára hagyták. Így történhetett, hogy teljes magányba zárkózva borotvájával és némi maradék itallal kezébe veszi életét. Közben már önmagának sem lehet ura, hiszen testét rég a candida foglalta el. Egy évnyi böjt után lehet újra egészséges. Legalábbis valami olyasmi. Visszakapta az életet, pedig semmire nem vágyna jobban, mint egyszer reggel felébredni, és halottnak lenni. Vagy leginkább többé fel sem ébredni...

 

 

Röviden így foglalható össze a története. A fejezetek, mint említettem valóban jól szerkesztettek, és tehetséges írót rejtenek maguk mögött. Ezt fontos hangsúlyoznunk. Ugyanis a könyvben nincs tabu. Nem véletlenül nevezték már pornográf regénynek. A szexualitás minden mocskos részlete olvasható benne, a megalázott szeretőtől kezdődően, a kiszolgáltatott helyzetben lévő feleségen át az iskolákban megbújó pedofil kapcsolatokig. (Utóbbit mindenki tagadja, de mégis bárki tudna legalább egy pletykát mondani, ami az ő iskolájában esett meg anno....) Mindegy, hogy nővel vagy férfival, felülről vagy alulról, elölről, vagy hátulról, jöhet, aminek jönnie kell, hisz ez is csak „baszás”.

 

Bevallom, nem tudom megmondani, tetszett-e a könyv. Helyette inkább elmondom, miért érdemes elolvasni, és ki az, aki jobb ha távol tartja magát tőle. Először is kezdjük az utóbbival. Jobb, ha nem olvassák: kiskorúak, gyenge idegzetűek, akik épp most ettek, akik épp most akarnak enni, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak, akik romantikus beállítottságúak, akik frigidek (bár lehet, hogy épp ebben élhetnék ki igazán szexuális fantáziájukat), depressziósok, öngyilkosjelöltek, lehangolt lelkiállapotúak, akiket épp most hagyott el a barátjuk, vagy azok, akik nem szeretik a kortárs magyar irodalmat. Mert akárhogy is nézem, nagyon is beleillik a képbe. Szókimondó, provokáló, a testet és a szexualitást a központba állító írás, amihez azért még mindig fontos hozzáfűzni, hogy igazi tehetséggel rendelkező író hozta létre. Egyszerűen zseniális a maga nemében. Nem lehet szó nélkül hagyni. Soha nem olvastam még olyan könyvet korábban, amivel ha végeztem, csak meredtem rá, és szavakat kerestem, de nem találtam. Természetesen az ismeretlen író tovább alkot saját „nem blog” oldalán, és érdemes beleolvasni, mit tartogat még számunkra. http://lauramanga.blog.hu/

 

 

Zsidó vérontás amerikai módra

Kukacos jó estét!

Mint ígértem, két filmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, ha a mozit szemelnétek ki időtöltési hely gyanánt. Ez kissé komolyabb fajsúlyú alkotás, de koránt sem annyira, mint a téma alapján gondolnánk. Quentin Tarantino új filmjéről van szó, a Becstelen Brigantykról. Mielőtt elriadnátok és egy újabb holokauszt megemlékezős és szivetfacsaróan életkedvelvevős mozira gondolnátok, ki kell ábrándítsalak titeket. Itt semmi nem az, mint ami elsőre látszik.

Megszokhattuk már, hogy majd' minden évben elkészül egy második világháború borzalmait bemutató filmremek (aminek többsége természetesen Oscar-díjat is nyer), hogy minduntalan emlékeztessen minket azokra az eseményekre, amik soha sem ismétlődhetnek meg újra a történelemben. Gondoljunk csak Spielbergére, a szinte már klasszikussá vált Schindler listájára, vagy az épp szorult helyzetben lévő Roman Polanski zongoristájára, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ami közös bennük: drámai jelenetek megható, lírai, érzelemdús zenével aláfestve, amik a zsidók meghurcoltatását és szenvedését állítják középpontba. Majdnem kihagytam magyar büszkeségünket, Koltai Sorstalanságot, ami szintén erre a sémára épült.

Azonban ha a naív mozilátogató beül a Becstelen Brigantykra kétlem, hogy sűrű könnyhullatás közt távozik majd. Miben is nyújt mást ez a film? Mindjárt meglátjuk. Elég ugyanis felvázolni a történetet, máris világossá válik minden. Először egy igazán megszokott jelenettel kezdünk: Hans Landa, a franciák között csak "Zsidó Vadász"-ként emlegetett náci ezredes egy zsidó család után kutakodik, és sikerrel is jár. Mindannyiukat kivégzi, kivéve egy lányt, Shosannát, akinek sikerül elmenekülnie a helyszínről. Vele később még találkozunk.

Ezt követően hirtelen Amerikában találjuk magunkat, ahol a Brigantyk parancsnoka épp felkészíti az újoncokat a harcra. Mintha egy akciófilmbe csöppentünk volna. Brad Pitt, az indián származású hadnagy teljes határozottsággal és lazasággal közli lelkes zsidó beosztottjaival, hogy Franciaországba utaznak nácikat skalpolni. Bármilyen furcsán is hangzik, az elméletet hamarosan átültetik a gyakorlatba is: nyolc lelkes, vegyes nemzetiségű zsidó katona öli halomra a náci tiszteket, de egyet mindig életben hagynak. Persze nem pusztán humanitásból. Ő lesz a hírvivő, aki a fejébe vésett horogkereszttel jelezheti a Führernek, a brigantyk közel vannak, és nem riadnak meg semmitől és senkitől.

Színt váltunk, egy újabb fejezet, ahol a két szál összefonódik és megpecsételi a szereplők sorsát. Shosanna egy mozit vezet, amit nagynénjétől örökölt. Beleszeret a nácik új büszkesége, aki ragaszkodik hozzá, hogy a róla készült filmet épp ebben a moziban vetítik le. A nagy esemányre hivatalos a náci vezérkar apraja nagyja, és persze a nagyfőnök, Hitler sem hagyná ki semmi pénzért. Feltűnik persze Landa ezredes is, és meglátva Shosanna csinos pofiját, lelkesen támogatja a tervet. A lány így nem tehet mást, mint rábólint, és elhatározza, felforrósítja az ünnep hangulatát.

Azonban a Brigantyk is ezt az eseményt szemelték ki arra, hogy végleg lezárják a háborút és eltegyék láb alól a Führert. Az események feltartóztathatatlanul száguldanak előre. Tarantino figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket. Izgalmas, egyedi, mulatságos részekkel és karakterekkel teletűzdelt akciódráma, ami a második világháború borzalmait csak ötletszinten használja fel. Bár a vérontás itt sem marad el, és számos szimpatikus zsidó áldozatul esik, mégsem érezhetjük azt, hogy tanmesét hallgatunk. Nincsenek bűnösök és nincsenek áldozatok, hiszen mindannyian betöltik mindkét szerepkört. Tarantino rajongóknak kötelező, többieknek melegen ajánlott.  

Könnyű szórkozás a romantika kedvelőinek

Hát az idő ma sem javult meg, és előre láthatólag nem is fog már. Ilyen szomorú időben a legjobb bevackolni magad valahova, mondjuk egy kényelmes zöldalmába, és filmet nézni a jó meleg szobában. Vagy éppen a moziban. Legutóbbi mozis élményeim két igen eltérő fajsulyú filmhez kötődnek.

Elsőre talán egy kevésbé fajsúlyosat említenék. A Csúf igazság meglepő és mulatságos módon nem a teljesen megszokott, romantikus amcsi filmekhez tartozik. Persze ne várjunk túl bonyolult történetet. A cél a jól követhető narratíva és a történetbonyolítás minél egyszerűbb megvalósíthatósága volt valószínűleg. Így viszont az a kellemes érzés tölthet el minket, hogy tudjuk, mikor mi fog történni, és már a film elején sejthetjük, egész biztos happy enddel végződik majd a történet. Ennél csak az okoz nagyobb örömet, amikor valami nem úgy történik, mint ahogy mi vártuk, és érdekes, vagy legalábbis meglepő fordulatot vesz a történet. No de mi is a története?

Először is van egy csinos, sikeres producer (Abby), aki képtelen lazítani. Meglehetősen konzervatív szemlélete van azzal kapcsolatban,hogy mi fér bele egy műsorba, és mivel lehet érdekessé tenni egy informatív műsorszámot. A randijain előhúzza az álompasiról alkotott kis listáját, és szép sorjában kielemzi a már előre lecsekkolt áldozatot, aki hanyatt-homlok menekül a karmai közül. Ám a sors keze gyökeresen megváltoztatja életét. Főnöke, aggódva a műsor nézettsége miatt új munkatársat helyez Abby mellé: Mike-ot, a szókimondó, látszólag nőgyűlölő, határtalan és igen piszkos fantáziával rendelkező jóképű műsorvezetőt, aki nemcsak Abby hírműsorát virágoztatja fel. Innen már sejthető a történet.

Bevallom, rég nevettünk ennyit. Rengeteg poénnal megtűzdelt, könnyed szórakozást nyújtó romantikus filmet hoztak össze. Persze a látványos végső jelenet nem maradhatott ki, de szerencsére sikerült nem túlzásba vinniük a romantikát. Nem is csoda, hiszen a film nagy részében épp a rózsaszín felhőről alkotott fantazmagóriát igyekszik szétoszlatni, és a szőke királyfiról is lehull a lepel. Ajánlom mindenkinek. :)

Kukacságom története

Szép jó reggelt Mindenkinek!

Bár annyira szépnek nem nevezhető, sőt, talán már nem is igazán reggel...

Szürke, borongós időnk van, hűvös, őszi idő. Nem időjárás jelentést szeretnék írni. Csak eszembe jutott egy ehhez hasonló hűvös, őszi nap. Pontosan az a nap, amikor abban az otthonos zöldalmában kis kukac csemeteként először indultam el a fény felé.

Csak rágtam, és rágtam lendületlenül. A gyümölcshús édes volt, bár helyenként még egészen éretlen. Hirtelen a kemény héjnál találtam magam. Már alig bírtam mozdulni, annyira tele volt a hasam a sok almával. De nem adhattam fel a cél előtt.  Már csak egy kicsi, és újra a friss levegőn lehetek. Csak még egy falat, és kint vagyok. Kint is lettem bizony. Kint, egy dohos, neonfényes szobában. Oldalt egy szeplős, szemüveges fiúcska, szemben velem végelláthatatlan polcok sora, kanyargós labirintust alkotva. A kisfiú könyveket lapozgatott, erősen vakarászta a fejét, majd felállt és tovább keresett valamelyik beugróban. Hűvös volt, az ablak nyitva. Odakint fújt a szél, és az ablakpárkányon jól megtermett verebek csipegettek. Felmérve a körülményeket, úgy döntöttem, a legjobb döntés, ha az almában maradok.

Helyzetem koránt sem volt vidám. Igaz, hogy élelmem és biztos helyem maradt, de gondoljatok bele: meleg nyári napon araszoltok egy fa törzsén. Megláttok egy ígéretes almakezdeményt, és bevackoljátok magatokat a délutáni szunyokáláshoz. Kicsit jobban elalszotok a kelleténél, és egyszer csak arra ébredtek, hogy a házatok ütődik, gurul, majd egy jó hónapnyi utazás után egy meleg kézben landol. Azt hiszitek, ez a vég, de hirtelen megváltozik a klíma, és a kéz melege helyett északi szél kezdi fagyasztgatni kívülről a házatokat. Nagy nehezen utat törtök magatoknak, és mit lát a szegény halandó kukac? Egyik oldalon a biztos halál verebek formájában, akik már fenik a csőrüket a dagadó gyűrűimre. Másik oldalon az emberpalánta, aki ki tudja, mekkora együttérzéssel lapítana ki, amiért befészkeltem magam az uzsonnájába.

Ellenben a távolban véggelláthatatlan polcok sorain, sosem látott mennyiségű könyv hever. Igaz, jó anyám óva intett a könyvektől. Nem túl táplálóak, és rengeteg veszélyt rejtenek magukban. De adott helyzetembem a Kánaánt jelentették számomra. Így hát veszteg maradtam almámban, míg le nem szállt az est, és az azutáni est, és az azutáni...

A kisfiú nem tért vissza többet. Úgy látszik, teljesen megfeledkezett rólam és az almájáról. Így kerültem hát a könyvtárba, és éldegéltem egy almában, míg a takarítónő semmihez sem mérhető kegyetlenséggel ki nem dobta. De ez már egy másik történet.

A kulisszák mögött

Üdv Mindenkinek!

Elsőként szeretném megosztani veletek legutóbbi felülmúlhatatlan színházjárós élményünket.

Múlt hónapban, 26-án felfedeztük a Nemzeti Színház minden eldugott sötét kis zugát. Legalábbis ez volt a kiindulási terv. Ugyanis nyílt napot tartottak az intézményben, ahol különböző programokkal, mint például a nyílt próbák, felolvasások, kortárs táncelőadás és koncert várta az érdeklődöket, sőt, még kulisszajárásra is lehetőség nyílt.

Mi elsőként ezt választottuk. Fel is iratkoztunk előre, biztos ami biztos, nehogy lemaradjunk róla. Így természetesen a csoport elindult nélkülünk. Én, kis kukacként nem sok mindenről tehetek, de gazdám egyik nagy hibája, hogy képtelen időben odaérni, bármiről is legyen szó. Szerencsére hozzácsapódhattunk a következő csoporthoz, így csak a regisztrálásról maradtunk le, de erről majd kicsit később. A rejtélyes titok, hogy mi is van a színfalak mögött illetve a színészek "szentélyeiben", vagyis az öltözőikben, csak jól megfontolt és átgondolt terv alapján került feltárásra, és így is csak részleteiben. Félre ne értsetek, nem akarok kukacoskodni. Így is sok olyan helyen járhattunk, ahová földi halandó gyűrűsféreg nem kerülhet, legfeljebb igen távoli rokonaink, a molyok mesélhetnének róla.

Egy szó mint száz, betekintést kaphattunk abból az óriási gépezetből, ami minden alkalommal a függönyök mögött munkálkodik gőzerővel, hogy mi, kíváncsi nézők gördülékeny előadást láthassunk. Az oldalszínpadok mentén haladva szemügyre vehettünk néhány díszletet, mint például a leginkább raffaello golyókra emlékeztető falakat, amik a János vitézben a francia király udvarát alkotják, vagy a Holdbéli csónakos ladikjait, és néhány igen bizarr koponyát és éhhalálra ítélt rabot.

Miközben idegenvezetőnk hasznos infókkal látott el minket, lehetőség nyílt arra, hogy két, fiatal színészpalántával beszélgessünk. Nagy örömömre egyikőjükben ráismertem Stork Natasára, akit egy vendégszereplése során láttunk a Bárkában. Akkor a Frankenstein- terv lelkes és kissé éretlen operatőrét alakította. Mint megtudtuk, azóta avatták "valódi" színésszé, és igazolt a Nemzetihez. Sajnos kedvelt darabunkat már nem  játsszák a ( közönség szeretetét annyira nem nyerte el), de külföldön rendszeresen fellépnek a darabbal. Ez a fordulat őszintén meglepett, de erről talán majd egyszer máshol, máskor.

Felfelé haladva egyre nagyobb lett a lelkesedése kedves kalauzunknak, és a mélyen tisztelt Igazgató Úr szobájában hágott a tetőpontjára. A "mélyen tisztelt" szó szerint értendő. Alföldi Róbert, a színház "fiatalos lendületű új igazgatója" nagy tekintélynek örvend a színházon belül. Szüksége is van rá, hiszen nem kis feladat ekkora társulatot vezényelni. A szoba berendezése hamar elnyerte tetszésemet: kortárs művészek festményei, köztük Szüts Miklósé, akinek kiállítása az aulában is megtekinthető volt, plakátok, apró rajongók (ovisok és iskolások) köszönőlapjai és persze kedvenc kutyája, aki igyekezett helyet törni magának az embertömeg között.

A körbevezetés végeztével úgy döntöttünk, próbát teszünk, hátha be tudunk még zsúfolódni a kortárs táncelőadásra. Erre kellett volna ugyanis előre regisztrálnunk, amit a késés miatt már nem tudtunk útba ejteni. Mint kiderült, üres helyekben nincs hiány. Csak egy kisebb csapaton kellett áttörnünk magunkat, és már el is helyezkedhettünk a nézőtéren. Szemben velünk a vonószenekar, akik épp próbát tartottak, miközben a háttérben egy árnyfigura sziluettjei tűntek fel. Ugyanis a nézőkkel szemben egy nagy, kifeszített vászon állt, amit három különböző irányből világítottak meg hátulról. A vászon mögött hol egy, hol három alak tűnt fel. A műsor szerint Gergye Krisztián kortárs művész előadását láthatjuk majd a Park című darabból. Némi árnyjáték után a művész is előtűnt. A látszat ellenére nem tudott osztódni a vászon mögött, csak a fények csalóka játéka miatt láthattunk belőle egyszerre többet . Elegáns, 18. századi ruhában állt, meghajolt, és hamarosan harmadmagával eltűnt a vászon mögött. Körtáncot láthattunk, majd ugrándozó gyerekeket, keringőző párost, boldog anyát gyermekeivel, és még számos más, apró játékot, miközben az alsó sor egyre csak fogyott. Első ijedelmünk hamar elmúlt. Nem valami titkos csapóajtó nyelte el a lelkes nézőket, csak a másik oldalon slisszantak ki. Ugyanis az első sorban ülők azok a jelentkezők voltak, akik vállalkoztak az árnyjátékra. Némi habozás után, mi is beadtuk a derekunkat és utolsóként csatlakoztunk a várakozókhoz. Mivel csak hárman maradtunk, együtt "léphettünk fel" a művésszel. Kedves és figyelmes volt, főleg, mivel az előttünk lévő leányzót sikerült a levegőbe repítenie, és nem túl zökkenőmentesen a fenekére ejtenie. De a mi haláltáncunk hibátlanra, vagy legalábbis balesetmentesre sikeredett.

Kis szünet után bepottyantunk a nagyterembe, ami az elképzelésekkel ellentétben koránt sem nagy, de ez most mellékes. Felolvasó próba következett, amit már most ajánlok mindenkinek a figyelmébe! Új projektbe fogott a színház: az Ószövetség Tízparancsolatát dolgozza fel tíz író tíz drámában. Mindegyikük egy-egy parancsolatot kapott, azonban sajnos csak nyolc készült el időre. Az írók között nem kisebbek szerepeltek, mint Eszterházy Péter, Závada Pál, Háy János , Garaczi Lászlóés más kortárs szerzők. A darabot várhatóan jövőre próbálják és a következő évadban kerülhet majd műsorra.

A nap végét egy könnyed koncert zárta, ami kellemesen agyzsibbasztó hatásúnak bizonyult. Csaliként a műsorban Szarvas József és Tompos Kátya neve szerepelt, azonban ők csak a függöny mögött lapultak. Előttünk egy halom hangszer között az egyedi stílusú Zuboly zenekar állt kezdésre készen. Bele is kezdtek... Elsőre meglepődtünk, aztán lassan egyre szélesebb vigyor ült ki mindenki arcára. Nem is csoda. A stílusok apraja-nagyja keveredett a zenekar repertoárjában. A szövegben felfedezhettük valamennyi népdalt, amit általánosban megpróbáltak a fejünkbe verni, mindezt megspékelve némi rappel és beatbox-szal, cigányzenével, valamint eredeti jazzes hangzással. Természetesen a két művész is csatlakozott hozzájuk egy-két szám erejéig. A koncert végére szinte késztetést éreztünk, hogy a zenekarral együtt énekeljük: Homeopátia, homeopátia.... Aki kíváncsi rájuk, a budapesti Pálinkafesztiválon október 9-én láthatja őket.
Addig is ízelítőnek:

 

Kukac beköszön

Kedves Látógatók!

Üdvözöllek titeket az oldalamon.

Először is szeretnék bemutatkozni. Kultúrkukac vagyok, a gyűrűsférgek népes családjából, aki valamikor egy almában utazva betévedt a könyvtárba, és véletlenül ott felejtették. De sajnos lakhelyem romlásnak indult, így tovább kellett vándorolnom a közelemben lapuló lexikonba. Rengeteg könyvön kellett átrágnom magam, míg egy kedves látogató haza nem vitt magával. Azóta  az ő polcán élek, és a fel nem használt jegyzeteiből táplálkozom.

Gazdám kedveli a kalandos utazásokat, amikor mindketten belerághatjuk magunkat a kultúrába és a véget nem érő vitákba. Kedvenceink a színházak, főleg a kissé elvont, modern darabok, de gyakran megfordulunk múzeumokban és kiállításokon is. Természetesen a könnyed szórakozás sem maradhat ki. A mozik és koncertek mellett kedvenc lelőhelyem, a könyvtár mindig útba esik.

Persze nem csak komoly, tudományos témák érdekelnek, hanem minden, ami megbotránkoztató, egyedi, gyönyörködtető, vagy csak vitára érdemes. Mivel a vitákban sosem tudunk gazdámmal dűlőre jutni, reméljük ti majd segítetek nekünk.

Jó rágódást mindenkinek!

Kultúrkukac

Blog rövid leírása

Kultúrkukac olyan különleges példány, aki a kultúra, szórakoztató ipar és mindenféle külső környezeti hatásra érzékeny, magába gyűjti, és igyekszik megosztani másokkal is.

Rólam

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok

Archívum